– Ami számunkra egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi baj, az kegyedéknek egyetlen kattintás csupán.
– Maga viszont azt rajzol, amit akar, nekünk azonban meg kell elégednünk avval, ami elibénk kerül.
A riposzt kétségtelenül szellemesebb volt. Nem maradt választásom, igent kellett mondanom a fotográfia nagyasszonyának – máig nem tértem magamhoz az ámulatból, hogy személyesen hívott föl – vállaljam itt ezt a fontoskodást, szónokoljak egy fényképeket felvonultató tárlaton. Meglehet, azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy vezekeljek a képzőművész-féleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragone vitában kipellengéreztessek? Aki a fotókról beszélni kezd, ab ovo vesztes: tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Ráadásul a karakterszám is a lelkemre lett kötve. Na persze hendikeppel indulnék, ha egy milliót kaptam volna, akkor is.
Jó estét kívánok, elnökök és exellenciák, barátok és konkurenciák!
Kezdem is a milliókkal. Sőt a milliárdokkal. Azt olvasom, hogy évente 880 milliárd fotót töltünk föl a világhálóra. Számmal úgy lehet leírni, hogy 88 után kilenc nullát kell fölsorakoztatni. Egy év 31 536 000 másodpercből áll, tehát 2790 kép készül másodpercenként, ergo az idő, amelyet megélünk, tökéletesen le van fedve, mindegyik másodpercünk átlagos, 1/60-as expozíciós idővel számolva, kábé 46-szor van végigfotózva. Megörökítve. És csupán a weben megosztott képekkel számoltam. Ennél sokkal több a valójában elkészülő fotó. Talán százszor vagy ezerszer ennyi. Az idő elfoglaltatott! Birtokba vétetett! Legyőzetett! Láttak már BL-döntőt, olyat, ami tizenegyesekkel dől el? Amikor a rúgás pillanatában egyszerre sül el tízezer vaku? Olyankor a Holdlakóknak is káprázik a szeme.
De hadd hozakodjak elő egy másik megközelítéssel. Ez már saját kalkuláció eredménye, vagyis nekem kell elhinniük, hogy hajszálpontos. Eljött a régen várt, kivételes pillanat. Épp most érkezett, midőn e mondatba belefogtam. Ez az a perc, amikor átfordul a világ. Mostanáig több volt a szemünkbe jutó természetes kép, ettől a pillanattól túltesz rajta a művi. Korábbi életünket az jellemezte, hogy fellegen vagy búzamezőn, délibábon vagy lánykeblen legeltettük tekintetünket, mától monitorok, plakátok, mobilkijelzők, és persze fotográfiák mesterségesen előállított képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. Ott bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló már az is művi, és látom, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek…. Igen, beismerem, a magam képkészítő oktondiságával én is a természetes látványvilág ellenében mesterkedem. És persze önök, ti, akik fényképekkel gyarapítjátok a világot, a cinkosaim vagytok. Boldogult úrfi koromban a vörös lobogókra hímzett szakállas férfiakról elnevezett tantárgyak keretében be kellett magolnunk, hogy a mennyiségi változások minőségiekbe csapnak át. Magasztos eseményként hirdették, melynek során megszakad a fokozatosság, és valami magasabb szintű, úgy magyarázták, ünneplendő állapot következik be. Meg sem próbálom igazolni vagy cáfolni, talán nem is ezért állíttattam ide. A képek irgalmatlan mennyiségét is csak azért hoztam szóba, hogy a kiválasztásukról beszéljek. Mit tudjon, az a fotó, amelyet a milliárdok közül megmutatásra, megjegyzésre érdemesnek tartunk? Amit magunkkal viszünk a retina belső falára exponálva? Amit újra meg újra képes előhívni a fényérzékeny emlékezet?
Az élet ártatlan intimitását lassan fölváltja az idő láncára fűzött pillanatok publicitása. Miféle látás képes, micsoda nézés, minő rápillantás, hogy aktuálisból időtlen realitássá transzformáljon egy eseményt; információból igazsággá emeljen egy történetet?
És miféle felelősség terheli a fényképészt? És egyedül csak őt-e? Ideális esetben ugyanis eggyé válik a dokumentáció azzal, aki dokumentál, a tetten érő azzal, akit tetten érnek, a leleplező a leleplezettel, az ítélkező az elítélttel. A képek katarzisa a szerepek összeolvadásának pillanatában üt szíven, s addig sugárzik, amíg az egyensúlyi állapotot képesek vagyunk elviselni. Mi, a nézők. Mert az egyenletben ott vagyunk mi is. Ott vannak önök is, a közönség. A fényképekre is érvényes a Marcel Duchamp féle főszabály – naná, hogy érvényes – az alkotást a néző fejezi be.
Közhely, de itt talán érdemes kitérni rá. A történelem szép lassan átváltozik az eseményeket őrző, azokat megjeleníteni képes dokumentumok gyűjteményévé. Régebben az írásos följegyzések vitték a prímet, de már jó ideje a képeké a főszerep. Amiről nem készült fotó, csendesen kihull a históriából; és akiről nem, az dettó kimarad. Ezt a felelősséget bizony cipelni kell: elviselni, élni vele, de visszaélni nem. Korántsem egyszerű. A látszatok, a sémák, a teátrális dramaturgiák, a szakértői szerepben való tetszelgés helyett tárgyilagosnak maradni. A hűvös tárgyilagosság szikár geometriáját mutatni fel, azt adni tovább. A szakmára való hivatkozás, a mesterség szó mögé menekülés helyett a tiszta, őszinte eszköztelenség spontán erejével – bájával – tüntetni. Elfogadni, hogy a világot nem mi alakítjuk, bármennyire hisszük vagy próbálják elhitetni velünk, a dolgok csak megesnek velünk, az élet csupán megtörténik, s a lelkekbe kódolt bűntudat – nevezzem-e lelkiösméretnek? – ebből az eredendő passzivitásból fakad. Melynek emblémája: az objektív. Irgalmatlan és könyörtelen. Irgalmassá és könyörületessé csak képzeletünk szépíti, ahogy megpróbáljuk a látható mögött észrevenni a valóságot, a tények mögött az igazságot. Az embertelenségben az embert. Ne csak a képeket nézzék, olvassák el, a fotók mellé írva a történetüket is, nézzenek nagyítások mögé, sorsok tárulnak föl. Mert lehet meséje egyetlen puskadördülésnyi pillanatnak, de olyan sorozatokat is fognak látni a kiállításon, amelyek kapcsán hosszú évekig követte alanyát a fotográfus.
Elbírnak-e még egy klisét? Engem az első terem óta nem enged el. Minden művészet valahol az elmúlással babrál. Mímel, enyeleg, alakoskodik, de csak azért, hogy megkísérelje kijátszani a halált. A legnyilvánvalóbb memento mori maga a fotográfia. Öt terem, tizennégy kategória, majd’ száz alkotó… és mennyi pillanat: drámák és tekintetek, hiányok és talánok, legek és másképpenek, reflexek és evidenciák, ittenek, másholok és idestovák… Csak, hogy halandóságunk tudatosítsák. Ó, ha sikerülne egy fotográfiával helyettesíteni, a képek ezüstszemcséi közt rezgő misztériummal azonosítani…, ha a valóságot annak művi mása válthatná ki, azt képzelhetnénk, kiiktatható az elmúlás. Ha az életet annak kópiája, az öröklét édes ámítása helyettesítheti, törlődik, vagy kegyesen elfelejtődik a vég.
Igen. A vég. Na, pont ezt a szót kerestem, éppen klappol ennek a hosszúra nyúlt – bocsánat – fontoskodásnak a végére is. Köszönöm, hogy meghallgattak, de most már inkább a képekkel törődjenek.
(Köszönet a fényképekért Katona Mártának.)
